A magyar rajzművészet, a vonal legnagyobb költője volt. Költő volt, mert minden fájt neki. Nem a saját fájdalma elsősorban, hanem minden ember kicsi fájdalma és mindig sebzetten került ki minden fájdalomból – és mindig minden rajza költemény volt, s minden költeményével meggyógyult ő maga, és meggyógyított mindenkit, aki ismerte a rajzait. Az utolsó nagy sebe, a gyógyíthatatlan: az életének elvesztése, a halhatatlanságával gyógyul meg.

Soha többé ember nem fog úgy verset írni ceruzával, tollal, mint Csohány Kálmán. Soha szarvasok nem legelnek a csillagok között úgy, mint az ő rajzain. Pásztó népe soha nem lesz úgy megénekelve, dalolva, ahogy Csohány Kálmán rajzai daloltak, hogy egy világ minden népe meg kell értse, mert nem a szemnek tudása kellett csak ahhoz, hanem a szívnek nagy képessége és az értelemé, hogy minden egyes vonalát minden ember a legegyszerűbbtől a legbonyolultabb elméig meg tudja érteni, aki érezni tud.


(Supka Magdolna, 1980.)